2009. február 26., csütörtök

Szabadlábon

Ezen a héten újabb történelmi mérföldkőhöz érkeztünk: először vittük ki Trisztánt a szabadba a saját lábán. Tulajdonképpen már korábban is megtehettük volna, hiszen egy ideje már elég magabiztosan menetel, de igazi cipő korábban még nem volt a lábán, no meg az időjárás sem volt az igazi.


De most végre sor került az első rendes sétákra. Kedden Ane-vel ballagott le a sarki boltba (útközben be-be nézve minden lépcsőházba, illetve végignyalva minden biciklit), ma pedig rajtam volt a sor. Körbejártuk a háztömbünket (illetve körbeszaladtuk, mert alig bírtam vele lépést tartani), aztán meg még vagy húsz percig bogarásztunk a ház előtti füves sávban. Abban sajnos nem sikerült teljes egyetértésre jutnunk, hogy meg kell-e kóstolni minden kavicsot és a száraz falevelet, de szerencsére a kutyaszart sikerült elkerülnünk. Amire a különösen büszke vagyok: egész idő alatt csak egyszer esett orra. És amíg Trisztán rohangált, én jórészt csak álltam ott elérzékenyülve, annyira emocionális élmény volt először látni őt szabadon a nagyvilágban.


video

További filmek
itt.

2009. február 23., hétfő

Farsang III - Vigasságok

Remélhetőleg mindenki kiheverte macska- és libafarsang borzalmait, és készen áll egy pár további farsangi érdekességre. Ezek jórészt a farsanghétfőhöz, azaz a mai naphoz kötődnek. Az illusztációul szolgáló képeket még szombaton csináltam egy utcai farsangon itt a közelben, és a múltkor leírt hordóverést ábrázolják - a macskamentes fajtából.

Farsanghétfő

Fastelavn eredeti jelentése "az ünnep előtti nap", ami arra utal, hogy a hagyományos dán paraszti társadalomban a farsanghétfő volt a farsang csúcspontja. Ekkor került sor a hagyományos karneváli felvonulásra, amelynek során a legények színes jelmezekbe öltözve végiglátogatták a falu összes házát, hogy adományokat gyűjtsenek egy közös vacsorára. Ennek során különféle csínytevésekkel tréfálták meg az ott lakókat, elsősorban persze a lányokat. Szokás volt különféle össznépi játékokat, például nemek közötti futó- és akadályversenyt is tartani.

A farsanghétfő mára praktikus okokból szinte teljesen kiment a divatból, kivéve az iskolákat, ahol általában ekkor tartják a hordóütést (mivel a tanárok itt sem szeretnek vasárnap dolgozni ). A hagyományos karneváli felvonulás is tovább él még sok helyen, igaz már csak a gyerekek körében. Ők ezen a napon jelmezbe öltözve bejárják a környéket, miközben egy farsangi dalt énekelnek, és pénzt gyűjtenek farsangi fánkra. Tegnap egy ilyen szabadcsapatnak Orsinál mi is áldozatul estünk. A magyar ünnepkörben ennek a szokásnak egyébként legközelebbi megfelelője a Balázs napi (február 3.) vagy Gergely napi (március 12.) köszöntés, amikor a tanulók jelmezesen vonultak fel, és adományokat gyűjtöttek.

Virgácsozás
Szintén fontos szokás volt régen a farsangi virgácsozás (
fastelavnsris). Ez egy középkori termékenységi szertartásra nyúlik vissza, amelynek "áldozatai" eladósorban lévő lányok és gyermektelen asszonyok voltak. Mint a macskaütés vagy a farsangi felvonulás, később ez a felnőtt szokás is átalakult, és a gyerekek körében maradt fent napjainkig. Menete a következő:

A virgácsozást megelőző este a szülők levágtak, majd titokban szalagokkal, édességgel feldíszítettek egy nyaláb nyírfavesszőt, amit aztán lefekvés után a gyerekek ágya mellé tettek. A gyerekek aztán reggel ezzel csapkodták meg a még alvó szülők dunnáját, miközben egy dalt énekeltek, amelyben további édességet, illetve fánkot követeltek. Ez a szokás is él még sok helyen, például (legalább is pár évvel ezelőttig) az Ane családjában, bár sokan már nem maguk készítik, hanem boltban veszik a virgácsot.


Fehér kedd

A Húshagyó kedd hagyományosan már átmenetet képezett a farsangból a böjtbe. Ezen a napon volt szabad utoljára húst és zsiradékot fogyasztani, így mindenki felhasználta a még a kamrában lévő, ám hamarosan tiltottá váló élelmiszereket. A dán nyelvben a nap elnevezése hvid tirsdag, ami fehér keddet jelent. Ez arra utal, hogy a legtöbb helyen szokás volt ezen a napon fehér színű, jórészt tejtermékeken alapuló ételeket (is) enni.


2009. február 22., vasárnap

Farsang II - Fánk

A farsangi fánk (fastelavnsbolle) Dániában is a farsang fontos kelléke. Ez esetben azonban nem a magyar fánkhoz hasonló, zsiradékban kisütött kelt tésztát kell elképzelnünk. A dán változat (amely a 16-században terjedt el Németországból) eredetileg egy viszonylag egyszerű zsemle volt, ami csak annyiban különbözött hétköznapi rokonaitól, hogy fehér búzalisztből készült. Ez a szerény péksütemény később számos mutáción esett át, és mára egy különféle rafinált töltelékekkel töltött, tejszínhabbal dekorált alkotássá vált (lásd az első képet), amelyet a pékségek már január elejétől árusítanak.

Bár mi az idén is alaposan kivettük a részünket a dán fánkok kóstolgatásából, magyar (és félmagyar) embernek azért magyar fánk jár, úgyhogy Orsi ma csinált egy szakajtónyit a szalagos fajtából, és áthívott minket kóstolóra.


Trisztánt szerencsére ezúttal sem hagyta cserben az étvágya. Persze Ane-t és engem se, de arról hála Istennek nem készült fényképes bizonyíték.

Ebéd után Trisztán (kiszámíthatóan) úgy döntött, hogy végigdúlja az Orsi lakását. Különösen az Orsi új állólámpája aratott sikert, no meg persze az örök sláger, a mobiltelefon, amiből Orsinak kettő is van, általában szemmagasságban. Mi kell még a boldogsághoz, ha az ember 14 hónapos?

2009. február 20., péntek

Farsang I - Macskajaj

Ezekben a napokban hirtelen elszaporodnak az aalborgi utcákon a színes jelmezekbe öltözött gyerekek, ami biztos jele annak, hogy már csak pár nap van hátra a farsangból. Az idén Batman többé-kevésbé sikeres manifesztációi uralják az utcaképet; tavaly Superman, két éve pedig a kalózok domináltak.

Mint a legtöbb országban, farsangfarka (fastelavn) Dániában is a Vízkereszttől Hamvazószerdáig húzódó farsang csúcspontja. Korábban ennek a három napnak a fő funkciója a pár nap múlva kezdődő böjtre való felkészülés volt. Ilyenkor rúgott ki mindenki még egyszer alaposan a hámból, felélve a böjt alatt tiltott ételek és italok maradékát. Mindeközben legálisan (és nagyrészt jelképesen) feje tetejére állt a megszokott társadalmi rend: farsangfalka alatt szabad volt a szabályok felrúgása, a hatalmasok kigúnyolása és az álarc, felvett identitás mögötti rejtőzés. Egyes elméletek szerint ennek fontos szerepe volt a társadalmi feszültségek megelőzésében, levezetésében.

A farsangfarka a farsangvasárnappal (fastelavnssøndag) indul, amely 7 héttel előzi meg a Húsvétot (és az idén február 22-re esik), farsanghétfővel (fastelavnmandag) folytatódik, és Húshagyókeddel (hvidetirsdag) ér véget. Ehhez a három naphoz számos olyan ősi hagyomány kötődik, amely valamilyen formában ma is tovább él Dániában.

Macskaütés macskával...

Napjainkra a farsang Dániában, mint a legtöbb európai országban is, elsősorban a gyerekek ünnepévé vált. Régen azonban ez korántsem volt így, amit az is bizonyít, hogy a mai szokások némelyike különösen véres múltra tekint vissza. Régi dán hagyomány volt például a rituális macskaölés. A macskát, különösen a feketét, több kultúrában a sátánnal hozták kapcsolatba, és a középkori Dániában elterjedt volt a hiedelem, hogy egy település elkerülheti a pestist, ha lakosai évente megölnek egy fekete macskát.

Ez többféle módon történhetett: a szerencsétlen állatot sokszor egyszerűen agyonverték vagy élve elégették, esetleg (ugyancsak élve) elásták. A 19. századra ezek a meglehetősen barbár módszerek kimentek a divatból. Legtovább az a szokás maradt fent, amikor a macskát egy hordóba zárták, majd a hordót felfüggesztették, és dorongokkal addig verték, amíg az alja (és vele persze a macska is) ki nem zuhant. A halálra rémült, zavarodott állatot aztán a falu gyerekei verték agyon. Később ez az utolsó mozzanat elmaradt, és a macskát futni hagyták, azaz a macskaölés rituális, jelképes szertartássá szelídült. Az alábbi, 1860. körül keletkezett karikatúra ezt ábrázolja.


...és macska nélkül

A macskaütés modern, finomított változata ma is él, sőt a farsangi ünnepkör talán legfontosabb eseménye, noha véres eredetével kevesen vannak tisztában. Napjainkban a legtöbb iskolában, óvodában, de némely családban is szokás hordóütő mulatságot tartani. Macska helyett rengeteg édességet, csokit zárnak egy felakasztott hordóba, amit aztán a gyerekek igyekeznek szétverni. Akinek ez sikerül, az megkapja az összes finomságot.

A hordóütés ügyességet és még több taktikai érzéket igényel. Egyszerre csak egy gyerek üthet, és csak egyszer. Ez persze azt jelenti, hogy egy jól sikerült, de túl korán leadott ütés másoknak készíti elő a terepet. Döntő az időzítés: az nyer, aki előtt valaki majdnem szétüti a hordót, hogy a győztesnek aztán már egyetlen ütéssel végezhessen vele.

Libasors

Ha már itt tartunk: nem a macska volt az egyetlen állat, amelyiknek tartania kellet a farsangtól. Szokás volt régen egy libát vagy egy kakast élve, lábánál fogva felakasztani. A falu legényei aztán egy, (a liba szempontjából nem maradéktalanul mókás) vetélkedő keretében megpróbálták az állat fejét letépni, gyakran lóhátról. Hogy ne legyen túl egyszerű (és gyors) a dolog, az állat nyakát általában zsírral vagy szappannal kenték be.

Még mielőtt bárki arra a következtetésre jutna, hogy a dánok különösen élen jártak az állatkínzásban, álljon itt egy hasonló magyar népszokás, a kakascséplés leírása Baranyából, a Magyar Néprajzi Lexikon-ból:

Baranyában húshagyókedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastól mintegy húsz lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz találjanak, és azt cséppel agyonüssék.”

És maga a gúnárnyakszakítás is ismert Magyarországról: elsősorban a mészároslegények körében volt elterjedt, mivel e "sportág" sok helyen a mestervizsga részét képezte.

A dán farsangnak persze vannak sokkal vidámabb aspektusai is – de ezekről majd legközelebb.

2009. február 18., szerda

Jensenéknél

A legtöbb magyar valószínűleg el sem tudna képzelni unalmasabb, jellegtelenebb neveket, mint mondjuk Jens Jensen, Niels Nielsen vagy Hans Hansen. Úgy tűnik, ezzel a dánok is így vannak, legalábbis erre utal, hogy az elmúlt két évben több mint 252 000-en választottak új család- és / vagy keresztnevet. Legtöbben éppen a fent említett, túl gyakorinak tartott családnevektől igyekeztek megszabadulni, de egyre gyakoribb az is, hogy bevándorlók vesznek fel dán nevet. A névváltoztatási hullámot egy 2006-os új névtörvény indította el, mely jelentősen liberalizálta az addigi igen szigorú szabályozást. A törvény értelmében például bármely családnév szabadon választható lett, kivéve az ún. védett neveket - ezek általában olyan ritka nevek, amelyeket 2000-nél kevesebben viselnek. Egyúttal lehetőség nyílt a korábbi középső név családnévvé tételére is.

Isten hozta Monotóniában!

Ha egy pillantást vetünk a leggyakoribb dán családnevek listájára (2009. január 1-i adatok, forrás: Danmarks Statistik), megérthetjük, miért érzik úgy a dánok, hogy szükség van egy kis frissítésre:

1. Jensen 278.782

2. Nielsen 275.744

3. Hansen 231.221

4. Pedersen 173.639

5. Andersen 165.871

6. Christensen 125.192

7. Larsen 122.712

8. Sørensen 117.300

9. Rasmussen 99.238

10. Jørgensen 93.182

A táblázatból kitűnik, hogy a minden kilencedik dánt Jensen-nek vagy Nielsen-nek hívnak. (Ezzel összevetve a leggyakoribb magyar családnevet, a Nagy-ot „mindössze” negyedmillióan viselik Magyarországon - azaz negyven emberből csak egy). Ráadásul a 20 leggyakoribb dán családnév közül az első 19 keresztnévből ered. Ez joggal veti fel a kérdést, hogy hogyan vált a dán névadás ennyire fantáziátlanná? Nos, pár száz éve ez korántsem volt így.


Családnévtelenség

Dániában a családnevek használatát egy 1828-as törvény tette általánosan kötelezővé. Azt megelőzően a nemesség kivételével hivatalosan mindenkinek csak keresztneve volt. Mivel a keresztnevek száma véges, egy adott településen akár több tucat Jens, Niels vagy Mads is élhetett egyszerre. E miatt szükség volt további, nem anyakönyvezett azonosító nevekre, amelyek kétfélék lehettek: patronímek (azaz az apa keresztnevéből származó derivációk), illetve megkülönböztető- vagy ragadványnevek. Az utóbbiakat általában a közösség adta, az illető valamely külső tulajdonsága (Brun-Barna; Krøl-Göndör), foglalkozása (Smed-Kovács, Møller-Molnár), esetleg egy állattal való hasonlósága alapján (Ravn-Róka; Hjort- Szarvas). De gyakoriak voltak egy-egy földrajzi, topográfiai elemre (Bakke-domb; Bjerg-hegy; Brink-szikla) vagy származási helyre utaló ragadványnevek is. E rendszer párhuzamai persze a magyar névtanban is jól ismertek. Bár a ragadványnevek gyakran öröklődhettek, az sem volt ritka, hogy valakit a közösség élete során különféle nevekkel ruházott fel.

Ami a patronímeket illeti, ezek a legtöbb kultúrából ismertek (lásd: angol -son, görög -pulosz, ír O’-, lengyel -ski, skót Mac- vagy Mc-, walesi Ap, arab ibn, a héber ben-t magyar -fi) A dánban és a norvégban a patroním képzője persze a -sen (a svédben meg a -son). A patroním alapvető tulajdonsága, hogy eredetileg nem családnév volt, hanem mindig az illető személy apjának a nevén alapult. Például ha Magyarországon napjainkban a régi dán, patronímián alapuló rendszer szerint adnánk neveket, akkor az én családomban így hívnák a férfiakat:

Pálfi Sándor (apai nagyapám, apja Pál); Sándorfi Sándor (apám); Sándorfi Zsolt (jómagam); Zsoltfi Trisztán (fiam); Trisztánfi ??? (unokám)

Dániában tehát a ragadványnevek adása mellett 1828-ig a patronímek használata volt az egyik legelterjedtebb módszer az azonos keresztnevűek megkülönböztetésére. Lányok esetében a -datter (lánya) végződést adták az apa nevéhez. A patronímeket és a ragadványneveket persze szabadon lehetett kombinálni, így egy embert gyakran több névvel is illethettek. Engem például Dániában nagy valószínűséggel a Sándorfi helyett vagy mellett Magyar-nak hívtak volna, később pedig ezekhéz még jöhetett volna a Siket, a Sánta, vagy kis szerencsével Bölcs. Az sem volt ritka, hogy valakinek olyan ragadványneve volt, amire nem volt túl büszke (pl. Sánta, Csalfa), vagy amiről nem is tudott.

Családnevek születése

Az 1828-as törvény ennek a színes névadási gyakorlatnak vetett véget, kötelezővé téve a családneveket. Minden családban a családfőnek kellett családnevet választania, három lehetőségből: ha volt neki ilyen, választhatta a saját patronímjét (például Jensen), a saját keresztnevét, a -sen toldalékkal ellátva, illetve, ha volt, a ragadványnevét. Megint csak a mi hipotetikus példánkkal élve: ez esetben Tisztán fiam lehetett volna Sándorfi (apja patronímja alapján), Zsoltfi, vagy Magyar.

Mivel sok ragadványnév nem volt túlságosan megtisztelő, a dánok legtöbbje az első két megoldás egyikét választotta, amelyek végeredménye persze ugyan az lett: hihetetlen mennyiségű -sen toldalékos, keresztnéven alapuló családnév. A 19. század közepén a dánok több mint 80%-a ilyen családnévvel büszkélkedhetett, és az arány ma sem lényegesen jobb.

Az új törvény kezdetben igen népszerűtlen volt. Sokan nem értették, mi szükség van az egészre, másokat pedig az új rendszer logikátlansága zavarta: hogy lehet valakit Jensen-nek nevezni, ha az apja nem is Jens, hanem mondjuk Per? És hogy lehet egy lány Madsen (-fi), ha nem is fiú? Az új törvény ugyanis eltörölte a -datter toldalék használatát (ami például Izlandon máig használatos), és az összes testvérre nézve ugyan azt a családnevet tette kötelezővé.

Férjek asszonynévvel

Az első dán névtörvény aztán az évek során számos változáson esett át. 1904-től lehetőség nyílt a névváltoztatásra, igaz, csak szigorú feltételek mellett. Valaki például úgy válhatott Jensen-ből mondjuk Niss-é, ha igazolta, hogy az új név korábban több generáción át használatos volt a famíliában mint ragadványnév, vagy ha ehhez az országban élő összes (!) Niss írásban hozzájárult. Ennél egyszerűbb megoldás volt egy olyan nevet választani, ami korábban nem volt használatos Dániában. 1961-től lehetőség nyílt arra is, hogy valaki egyik nagyszülője, majd pedig dédszülője nevét vegye fel, illetve hogy középső nevet is adjanak a gyerekeknek. Manapság egyre gyakoribb, hogy nem a feleség, hanem a férj veszi fel házastársa nevét házasságkötéskor (én magam például három ilyet is ismerek személyesen). A dán parlament ezekben a napokban tárgyalja a névtörvény további liberalizálásáról szóló legújabb törvényjavaslatot, amely többek között lehetővé tenné a transzszexuálisoknak, hogy új nemüknek megfelelő keresztnevet vegyenek fel.


Maradok tisztelettel...

A mi esetünkben persze semmi szükség a névcserére. Egyrészt nem készülünk nemváltoztató operációra, másrészt a statisztikák szerint Dániában csupán 180 Niss és 39 Varga él, azaz egyikünknek sem kell túlzottan tartania tőle, hogy beleolvadunk a Jensenek arctalan tömegébe. Az viszont igaz, hogy könnyebb lenne az életem, ha nem Zsoltnak (illetve tetszés szerint Szoltnak Slotnak, George-nak vagy Zoltnak), hanem mondjuk Jens-nek hívnának.

Forrás: Kristeligt Dagblad; Eva Villarsen Meldgaard: Efternavnets historie

2009. február 12., csütörtök

Vonaton

Pár hónapja írtam az új dán IC4-es vonatok kálváriájáról, és hűséges olvasóim valószínűleg azóta várják a folytatást. Nos, nem kell tovább várniuk. A vonatok ügyében ugyan még nem történt érdemi változás (azaz az olaszok még mindig csak néhány szerelvényt helyeztek üzembe), ám van szerencsém beszámolni róla, hogy tegnap végre én is kipróbálhattam az új IC4-est. Véletlenül fényképezőgép is volt nálam, úgyhogy szerény vizuális ízelítőt is tudok nyújtani.

Hogy milyen volt az új vonat? Nyilván sokkal tisztább, mint a régiek, és az ülések is sokkal kényelmesebbek, plusz mindegyik alatt van konnektor, ami nem rossz, ha valaki számítógépen dolgozgat. Az is örvendetes, hogy az ember nem süketül meg, ha éppen a hangszóró alatt ül, és több a csendes kupé, no meg több hely van lábnak, csomagnak. De ha igazán belegondolok, ez is csak egy vonat, mint a többi. Feltehetően e miatt a langyos hozzáállás miatt nem lesz belőlem soha a vonatok igazi szerelmese.

Amúgy az én személyes próbautam csak egy átlagos, azaz műszaki galibákkal tarkított út volt az IC4-esek fordulatokban gazdag életében. Indulás után pár perccel bejelentették, hogy az utasoknak Århus-ban át kell szállniuk, mivel két kocsiban nem működik a fűtés. Az érintetteket azzal vigasztalták, hogy Århus után egy ugyan ilyen modern IC4-essel utazhatnak tovább. Újabb félóra elteltével aztán bemondták, hogy vonatcsere lefújva, mivel a másik szerelvényen meg a WC-k nem működnek. Az persze hozzáállás kérdése, hogy WC vagy inkább fűtés nélkül tölt-e valaki szívesebben négy órát a vonaton; a DSB ezúttal az utóbbi megoldást választotta.

A tegnap tapasztaltak alapján engem nagyon meglepne, ha májusig az olasz technikusok ki tudnák küszöbölni az IC4-esek minden hibáját. Akkor pedig lejár a DSB által nekik nyújtott ultimátum, és a dán vasúttársaság visszamondja a szerződést. Addig még remélem, lesz alkalmam párszor élvezni az új vonatot, aminek persze előfeltétele, hogy melegen legyek öltözve, és indulás előtt felkeressem a pályaudvari WC-t.

2009. február 10., kedd

Moziban

Egy hete itt van látogatóban Inge, az Ane mamája. Amíg Trisztánnal vártam rá a reptéren, csináltam egy pár képet. (Az alternatív, és Ane által kevésbé preferált forgatókönyv, amikor a család várakozik, míg én csinálok egy pár képet. Hiába, nem csak a borostyánvadászathoz kell türelem.) Szóval itt egy pár kép a reptérről:

Hihetetlen, hogy egy nagymama hirtelen megjelenése mekkora pozitív változást tud előidézni egy család életében. Miként az anyu őszi ittlétekor, megint tud az ember úgy vacsorát főzni, meg mosogatni, hogy nem ül egy 12 kilós gyerek a karján, és a mosott ruha sem a mosógépben szárad, hanem azonnal lekerül a szárítóba. Néha még a számítógép mellé is le tud ülni az ember, aminek persze a blogja látja a legnagyobb hasznát. Inge szombaton még egy kis gyerekpásztorkodást is vállalt, így Ane-vel el tudtunk szabadulni a moziba - Trisztán születése óta másodszor.

Gomorra
Választásunk a Gomorra című olasz maffiafilmre esett (rendező Matteo Garrone), amelyről fergeteges kritikák jelentek meg a dán médiában. A film Roberto Saviano azonos című dokumentumregényére épül, amelyet több mint 40 nyelvre lefordítottak. A könyv annyira élethűre sikeredett, hogy a Camorra vérdíjat tűzött ki a szerző fejére, ami miatt Saviano már harmadik éve teljes illegalitásban, rendőri védelem alatt él, és sokak szerint sosem térhet haza Nápolyba. Bár a film kevésbé izgatta fel a nehézfiúkat (részben mivel a könyvvel ellentétben senki sem az eredeti nevén szerepel benne), a hozzáértők szerint nagyon hűen mutatja be a valóságot.

A film egy elfeledett, magára hagyott nápolyi betongettó hétköznapjainak pillanatképe. Ebben a sivatagban a Comorra az egyetlen hatalmi tényező, és a lakótelepi suhancok egyetlen vágya (és egyúttal egyetlen reális karrierlehetősége), hogy csatlakozzanak a helyi nehézfiúkhoz. A Camorra adót szed, szociális védőhálót és egyfajta jogbiztonságot nyújt azoknak, akik maradéktalanul alávetik magukat az akaratának, és kegyetlenül leszámol azokkal, akik ellenszegülnek annak. Állam ez az államban, helyesebben az állam helyett, hiszen a központi hatalomnak nyomát sem látjuk a filmben. Ilyen vagy olyan módon mindenkit függésben tart, még azokat is, akik közvetlenül nem érintkeznek vele. Mindenütt jelen van, és egyúttal nincs sehol, megfoghatatlan, arctalan szervezet, amelynek döntései átláthatatlan mechanizmusok erdeményei.

A Gomorra öt, mozaikszerűen egymásba szőtt történetből épül fel, amelyek nem is eshetnének messzebb a hollywoodi gengszerfilmek giccses romantikájától. A nápolyi külváros lakóit jóképű, elegáns öltönyökben feszítő, lelkük mélyén melegszívű, családcentrikus keresztapák helyett rossz arcú, kiégett, régen kihízott atlétatrikóba öltözött sorozatgyilkosok terrorizálják. Eközben ők maguk is áldozatok, az egész társadalmat átható morális rothadás áldozatai. A film arról szól, hogy hogyan nyomorítja meg a szervezett maffiabűnözés az egész olasz társadalmat - vagy még inkább: hogyan akadályozza meg egy normális, modern civil társadalom kialakulását.

A filmben engem leginkább talán az operatőri munka fogott meg, mely egy vibrálóan ingatag kézikamerán át mutatja be a film színteréül szolgáló nápolyi lakótelepet. Az eredmény egyszerűen gyomorba vág, és ha van Európában nyomasztóbb, sivárabb külváros, remélem, sosem fogom személyesen látni. Ehhez képest egy budapesti gettó egyenesen egy skandináv villanegyedre emlékeztet.

2009. február 9., hétfő

Borostyán

Aalborgba végre beköszöntött a tél - legalábbis egy napra. Reggelre pár centis hó borította a várost, és gyönyörű téli napunk volt ma, ragyogó napsütéssel, enyhe széllel és fagypont körüli hőmérséklettel. Mivel sajnos ritka errefelé az ilyesmi, gyorsan ki is használtuk az alkalmat; Inge-vel, az Ane mamájával elmentünk a keleti partra borostyánt keresni.

Ez náluk amolyan családi rituálé; a tengerparti sétát általában előregörnyedve, tyúklépésben teszik, a talajt mereven fürkészve, majd azt időről időre egy bottal döfködve. Van is mindenkinek személyes gyűjteménye a leletekből.


Borostyánt nem könnyű találni - nekem például még csak vagy négyszer sikerült. Igaz, kritikusaim szerint (bőven van belőlük) nem vagyok elég figyelmes és türelmes, ami a siker elengedhetetlen feltétele. Persze kell egy jó adag szerencse is, meg valamiféle érzék, amit a dánok szerint gyerekkorában sajátít el az ember. E nélkül általában egy marék sárga kaviccsal tér haza a mit sem sejtő kezdő. Mivel én felnőttként kezdtem a borostyánkutatást (otthon a Jósavárosban roppant behatároltak voltak a lehetőségek az ilyesmire), belőlem feltehetően már sosem lesz legendás borostyánvadász.

Ha jól belegondolok, igazán nem is bánom. Szerintem a tengerparton a tengert nézze az ember, esetleg az eget, a madarakat vagy a nőket - bár az azért eléggé lenyűgöző, hogy ezek a kis félig áttetsző izék 50 millió év alatt keletkeztek gyantából.

Visszatérve a sikeres borostyánvadászat feltételeihez: az sem árt persze, ha van a parton borostyán. Ennek a valószínűsége általában egy kiadós vihar után a legnagyobb, amikor a hullámok kisebb-nagyobb darabokat tépnek fel és vetnek partra a vízalatti borostyánrétegekből. Mivel az elmúlt napokban csendes, unalmas idő volt, nem is találtunk borostyánt, egyetlen aprócska darabot leszámítva.


De a hangulat ettől eltekintve fantasztikus volt. Napsütés, pont a megfelelő mennyiségű és minőségű felhővel tarkítva, hó (délelőtt, foltokban), tenger (ezüstös, fodrosan hullámzó), és sehol egy ember. Bár minden hétfőm ilyen lenne...

További képek itt.

2009. február 2., hétfő

Gyertyaszentelő

Jeles, bár napjainkban jobbára elfeledett nap a mai: Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. A katolikusok ma ünneplik, hogy Mária, a régi zsidó hagyománynak megfelelően, Jézus születése után negyven nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban, ő maga pedig átesett a szokásos megtisztulási szertartáson. Az eseményen jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzeteket megvilágosítójának nevezte, és ennek nyomán a gyertya hamar a megváltó jelképévé vált. A katolikus templomokban ma szentelik az elkövetkező évben használandó gyertyákat. A legtöbb katolikus család maga is megszenteltette ilyenkor az otthon használatos gyertyáit. Ezeket aztán féltve őrizték a komódban, vagy szalaggal díszítve a falra akasztották, és csak vihar idején, vagy beteg, haldokló mellet gyújtották meg. Régen szokás volt a még kereszteletlen újszülött mellett is szentelt gyertyát égetni, hogy a „pogánykát” a gonosz, rossz szellemek ki ne cseréljék - azaz a szentelt gyertyák a bölcsőtől a koporsóig elkísérték a hívő embert.


Kyndelmisse
Bár Dánia nem katolikus ország (a lakosság 95 %-a lutheránus), és Gyertyaszentelő (Kyndelmisse) 1770 óta nem hivatalos egyházi ünnep, a speciális, február másodikai gyertyafényes istentiszteletek máig népszerűek. Egy újabban terjedő szokás szerint ilyenkor keresztelik azokat, akik tavaszi konfirmálásukra készülnek, de gyermekként nem estek át a keresztségen. Február másodika nemcsak a katolikus egyház életében, hanem a néphitben is kiemelt szerepet játszott Európa szerte. Ma telik el a tél első fele, és számos megfigyelés szerint sok helyen gyakran éppen február 2.-a az év leghidegebb napja. Számmágiától sem mentes ez a nap: ma van az év 33. napja, és még 332 (szökőévben 333) nap van hátra az évből. Régebben a dán gazdák ilyenkor vették számba, mennyi takarmányuk volt még az állatoknak. Ha az ősszel elraktározott takarmány több mint a felét elhasználták, akkor a tél további részében takarékoskodniuk kellett.


Időjóslás, termékenység
Miként Magyarországon, Gyertyaszentelő napjához Dániában is számos időjósló hiedelem, népszokás fűződik. Hóesés, illetve heves szél korai tavaszt ígér, míg az enyhe, tavaszias idő a mai napon a tél visszatérését vetíti előre. Ez a hiedelem persze a magyar folklórból is ismert: "Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél." Közismert a medvével való időjóslás is: ha a barlangjából előbújó medve ma meglátja az árnyékát (azaz jó az idő), akkor még 40 napig tart a tél. Gyermekkoromból emlékszem: ilyenkor a TV híradó stábja rituálisan ellátogatott a budapesti állatkertbe, hogy szóra bírja a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes medvéket.

A puszta megfigyelésen kívül ezen a napon gyakran próbálkoztak a természet aktív befolyásolásával is, különféle termékenységi rituálékon keresztül. Dániában például szokás volt a gyümölcsfákat nyírfavirgáccsal megcsapkodni, de elterjedt volt a rituális szántás szokása is.
Korábbi, a Camphill mozgalomban eltöltött életemben ezen a napon gyertyát öntöttünk egy földbe vájt üregbe. Ez a szokás jelképesen egyesítette magában a jeles nap két legfontosabb aspektusát: a tavaszt jelképező gyertyaláng egyúttal termékenységet, energiát is sugárzott vissza a kimerült talajba.

És hogy mit jósol a mai dániai időjárás a tavasz érkeztéről? Nos, hónak nyoma sincs, de metszően hideg szél fúj, azaz talán bizakodhatunk, hogy a tél már nem húzza sokáig.