2009. december 31., csütörtök

Évzáró

Én is akartam egy amolyan évadzáró, összegző blogot írni, mint például Orsi, amiben kielemzem az elmúlt év blogírói tevékenységét, de ebből sajnos ezúttal nem lesz semmi. Cudarul kifutottam az időből, most meg már durrognak a petárdák és úton vannak a vendégek. Ezt is csak azért sütöm el gyorsan, hogy boldog újévet kívánjak mindenkinek, aki részben vagy egészben olvasta, amit az idén összeírkáltam. No meg azért, mert az év elején azt a célt tűztem ki magam elé, hogy átlag heti egy blogot megpróbálok elkövetni. És ha a Google jól számolja, akkor ez pont az 52-ik...
Jó mulatást, jövőre ugyanitt. No és persze itt a (szinte) elengedhetetlen Trisztán kép:


2009. december 30., szerda

Best of 2009

Szokás ilyenkor év vége felé mindenféle „év legjobbja” listákat közzétenni. Úgy döntöttem, az idén én is csatlakozom a trendhez, noha kisgyermekes apaként az élményvilágom viszonylag behatárolt. A régi életemből a rendszeres, koncentrált zenehallgatást nem sikerült átmentenem az újba (bár ez előkelő helyen szerepel az újévi fogadalmaim listáján), így az „év lemeze” kérdésben nem tudok érdemben nyilatkozni. Sajnos a filmművészet terén is csak marginálisan jobb a helyzet. Az idén összesen ötször jártam moziban (a DVD-n látottakkal pedig itt nem lenne stílusos foglalkozni), ráadásul a filmek kiválasztásakor nem ritkán az a szempont döntött, hogy mikorra sikerült gyerekpecért találni. Az öt filmből azonban kettő valószínűleg akkor is a listán lenne, ha mondjuk ötven másikkal kellene versengeniük:

1. Låt den rätte komma in (magyarul: Engedj be!) Rendező: Tomas Alfredson. Semmihez sem hasonlítható svéd vámpírfilm gyerekszereplőkkel, egy álmos, behavazott stockholmi lakótelepen forgatva. Szerintem nem csak 2009, hanem minden idők egyik legeredetibb filmje.


2. District 9. Rendező: Neill Blomkamp. Egy földönkívülieket szállító űrhajó lerobban Johannesburg fölött. Az utasok letelepednek a város szélén, ám a kezdeti békés időszak után a helyiek egyre inkább szeretnének megszabadulni tőlük. A bevándorlás és migráció illetve az idegenekkel szembeni intolerancia egyik legfergetegesebb filmes ábrázolása, jól sikerült akciójelenetekkel.

Könyvek. Szerencsére olvasni itthon is lehet, így ezen a téren több mindenről tudok véleményt alkotni. Itt viszont az a gond, hogy az idén olvasott legtöbb könyvet, korábban adták ki. Így az alábbi nem 2009, hanem az általam 2009-ben olvasott legjobb könyvek listája.

1. Bartos Attila: A nyugalom. Egy könyv, amelyben minden a helyén van: több rétegű, magával ragadóan tragikus történet, jól megírt párbeszédek, komplex személyiségrajzok.



2. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Valahogy gyakran megfognak az olyan könyvek, amelyekben a táj, a környezet nem háttérként, hanem már-már főszereplőként szerepel, és a hangulat szinte fontosabb, mint a voltaképpeni történet. Ez pedig az ilyen könyvek talán legjobbika.



3. Knud Romer: Den som blinker er bange for døden [Aki pislog, az fél a haláltól]. Önéletrajzi ihletésű beszámoló egy nagyon nem oda való család megpróbáltatásairól egy Isten háta mögötti dán kisvárosban. Torokszorító, letehetetlen, ráadásul az anya halálának motivuma által a Bartis könyvvel is mutat némi rokonságot.

Ezeken kívül tetszett még Dragomán György A fehér király-a és Darvasi László Virágzabálók-ja is, no meg egy halom Bill Bryson köny, amikről már egyszer írtam.


Hát ennyi. Soha rosszabb évet, mármint ami az olvasást illeti. Szerencsére a karácsonyfa alatt találtam jó pár kötetet, amelyeknek jó esélyük van felkerülni a jövő évi listára – de erről majd jövő decemberben.

2009. december 16., szerda

Trisztán 2.0

Tegnap ünnepeltük Trisztán második születésnapját. Pontosabban tegnap is, mert szombaton volt már egy bemelegítő kör a barátokkal, tegnap pedig a családon volt a sor.


Különösen a szombati esemény sikerült igazán kreatívra, elsősorban a személyre szabott tortáknak és ajándékoknak köszönhetően. Valamilyen érthetetlen okból a traktor, mint motívum többeket is megihletett, ám az igazán nagy sikert egy Orsi által saját kezűleg készített, névre szóló képes Biblia aratta (képek legközelebb). Ilyen tényleg csak egy van a világon (hacsak Orsi nem csinált néhány kísérleti példányt).

Tegnap pedig, miközben a tortát ettük, eleredt a hó, és néhány óra alatt leesett annyi, hogy még egy pizsamás mini-hógolyózásra is futotta, a vendégek kikísérése ürügyén. Ez akkora siker volt, hogy Trisztán tíz óráig nem is volt hajlandó elaludni. Ha a magyarországi előrejelzések nem tévednek nagyot, attól tartok, az ilyesmire az elkövetkező hetekben fel kell készülnünk.





2009. december 6., vasárnap

Mit kívánjunk Karácsonyra (és hogyan)?

A múltkor a könyvtáram kapcsán szóba jött a kívánságlista, és erről óhatatlanul is az jutott eszembe, hogy mennyire központi intézménye ez napjaink dán kultúrájának. Errefelé nincs születésnap vagy Karácsony kívánságlista (ønskeliste) nélkül. Az esemény előtt pár héttel mindenki összeírja, hogy milyen ajándékot szeretne kapni, és a listát elküldi az illetékeseknek. Ha esetleg elfelejtkezne erről, a rokonság azonnal figyelmezteti. Én például ma két emailt is kaptam, amiben a kívánságlistámat követelik.

A magam részéről kezdetben furcsának - hidegnek, cinikusnak - találtam a szokást. Elvégre mi személyes van abban, ha az ember gyakorlatilag megrendeli az ajándékait? Ennyi erővel kaphatna pénzt is, vagy megvehetné ugyanazt saját magának. Mostanra azonban megtanultam szeretni, vagy legalábbis tisztelni a listaírást. Akit ért már egy alaposabb „mit vegyek neki” típusú pánikroham a belvárosban egy-két nappal Karácsony előtt, annak nem kell részletezni a rendszer előnyeit. Mint ahogy annak sem, aki a csomagok kibontása után hirtelen azzal szembesül, hogy csupa teljesen használhatatlan ajándékot kapott. (Szerencsére ezt még nem próbáltam, de tudom, hogy van ilyen.) Dehát mivé lesz az ajándékozás központi eleme, a meglepetés?


Nos, a rendszer erről is gondoskodik. Egy jó kívánságlista (amelynek megírása nagy szaktudást és tapasztalatot igényel) ugyanis arra az alapelvre épül, hogy írója még legmerészebb álmaiban sem reméli, hogy a listáról mindent megkap. Ez persze bőven biztosítja a meglepetés lehetőségét: ha az összeírt 20-25 tételből csak négyet-ötöt kapok meg, akkor még igencsak van esély az elcsodálkozásra.(Ezzel kapcsolatban egy rövid anekdota: egyik dán ismerősünktől pár éve megkérdezték a házastársa magyar szülei, hogy mit szeretne Karácsonyra. Erre ő nekik is elküldte az az évi kívánságlistáját. Karácsony este aztán meglehetősen kínos meglepetés érte: a fa alatt ott lapult gyakorlatilag minden, ami a listán szerepelt, és mintha ez nem lenne elég kínos, az anyósék egész este szabadkoztak, hogy a hiányzó dolgokat Magyarországon sajnos nem tudták beszerezni. Barátunk azóta nem küld listákat Magyarországra.)

Az ideális kívánságlista tehát hosszú és kiegyensúlyozott, azaz olcsó, filléres dolgoktól az egészen drágákig mindenfélét tartalmaz. E mellett figyelembe veszi az ajándékozók anyagi helyzetét, rokonsági fokát, személyiségét is. Magyarul arról van szó, hogy míg a lista nélküli rendszerben (mint amilyenben én is szocializálódtam) a hangsúly azon van, hogy az ajándékozó igyekszik több-kevesebb sikerrel beleélni magát az ajándékozó személyiségébe, vágyaiba, szükségleteibe, itt kicsit fordítva történik a dolog: az ajándékozott próbálja elképzelni, hogy szerettei mit adnának neki legnagyobb örömmel. A jó ajándékot ugyanis, mint tudjuk, ideális esetben mindkét fél a magáénak tekinti.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a kívánságlista remek lehetőség arra, hogy az ajándékozók kapcsolatba lépjenek egymással, és egyeztessék a legfontosabb stratégiai döntéseiket. Az sem ritka, hogy ketten-hárman összeállnak, és együtt vesznek meg egy-egy drágább tételt. Így lett nekem például videokamerám. Ilyesmire persze lista nélkül is sor kerülhetne, de tapasztalataim szerint az emberek önmaguktól ritkán gondolnak másra, mint egyszemélyes, a saját pénztárcájukhoz szabott ajándékokra. És olyanról is többször hallottam, hogy a kívánságlista inspirációs forrásként szolgált egy azon eredetileg nem szereplő, ám stílusában (divatos, általam nagyon utált szóval: eszmeiségében) ahhoz illeszkedő ajándékokhoz. A listától való elrugaszkodást a dánok ugyanis viszonylag jól tolerálják, és általában a kreativitás megnyilvánulásaként fogják fel.

Jómagam e szempontból is a két kultúra közti ingoványos határvidéken lavírozok. Általában a fő ajándékot a szeretteim kívánságlistájáról választom, de mindig igyekszem venni egy-egy apróbb kiegészítő ajándékot, amire szerintem az érintettnek szüksége van, csak ez még nem tudatosult benne. Hogy ez hogy jött be az idén, arról majd Újév után. A listaírásban viszont még viszonylag tapasztalatlan vagyok, de azért igyekszem összeszedni magam, és még ma este elküldöm Amerikába a hiányolt információkat.

2009. december 1., kedd

Katalogizáltan

Régi vágyam teljesült a napokban: végre sikerült katalogizálnom a könyvtáramat. Helyesebben annak egy töredékét: azokat a magyar nyelvű könyveimet, amelyek itt vannak Dániában. Ezeken kívül van még pár száz angol, dán, svéd és német könyvem, amelyek egyelőre nem szerepelnek a listán. És Magyarországon, három különböző helyen szétszórva is porosodik még vagy tízszer ennyi, amikkel egyszer majd szeretnék egy tető alatt élni, de ez most többféle okból sem aktuális.


Sokaknak a „könyvtár” kifejezés meglehetősen fellengzősnek tűnhet, hiszen kevesebb mint háromszáz könyvről van szó. Ám ezeket hosszú évek fáradtságos munkájával cipeltem haza Magyarországról, nem ritkán dacolva a légitársaságok 20 kilós súlyhatárával, és minden egyes kötet mézzel, borokkal, ajándék szalámikkal és más könyvekkel folytatott kőkemény küzdelemben vívta ki az ittlét jogát – azaz nekem ez igenis könyvtár.

És még mielőtt bárki is arra gyanakodna, hogy valami alattomos, listaírós-rendezgetős kényszerbetegség áldozatául estem, szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez egy nagyon hasznos dolog – és nem csak nekem. Eddig ugyanis sokan bajban voltak, ha ajándékot akartak venni nekem. Arra persze a legtöbben pillanatok alatt rájönnek, hogy a könyv a legbiztosabb választás, de aztán rögtön jön a „megvan-e már neki” problémája. Ezt normális esetben úgy oldja meg az ember, hogy a legközelebbi látogatás alkalmával végigpásztázza a célszemély könyvespolcát, mialatt az éppen pisil vagy kimegy sörért (közben abban bízva, hogy az ajándéknak kiszemelt könyv nem lapul a hálószobában, az ágy melletti kupac alján). Ez a megoldás persze külföldön élők esetében logisztikai szempontból nem a legoptimálisabb. Szerencsére többé nincs is szükség ilyen kőkorszaki módszerekre. Az interneten ugyanis bárki meg tudja nézni, hogy mi lapul a könyvespolcomon, vagy éppen az ágyam mellett. Ráadásul a Kívánságlista (Wishlist) kategória alatt szerepelnek azok a könyvek, amiket idővel szeretnék beszerezni vagy megkapni, tovább könnyítve a potenciális ajándékozó dolgát.


Ha esetleg valaki ezen a ponton azt gondolná, hogy ez az egész arról szól, hogy még több ajándék könyvet sajtoljak ki rokonaimból, barátaimból, az nagyot téved: a katalógus elsődleges célszemélye én vagyok. Újabban ugyanis egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy ott állok egy budapesti vagy nyíregyházi könyvesboltban, és azon töprengek, hogy a kezemben szorongatott könyvet legutóbb megvettem-e, vagy csak készültem rá. Ráadásul ez a töprengés az idén már kétszer is rossz eredményre vezetett, így olyan könyveket is sikerült hazacipelnem, amik már megvoltak nekem. És olyan is van, hogy valahol hallok, olvasok egy könyvről, és elhatározom, hogy legközelebb feltétlenül beszerzem. Pár hét vagy hónap múlva persze már se a címre, se a szerzőre nem emlékszem, csak arra, hogy az adott könyv nélkül én már sosem leszek igazán boldog. Nos, a katalógussal ez a kellemetlenség is elkerülhető – feltéve persze, hogy a könyv még időben felkerül a kívánságlistára.

Az is lehet azonban, hogy a katalógus igazi haszonélvezője a többi dániai magyar lesz majd. Vagyunk ugyanis egy páran, akik nagyon szeretünk olvasni, ám a magyar könyvekhez való hozzájutás eddig mindenkinek gondot okozott. Most viszont elhatároztuk, hogy könyvtárainkat megnyitjuk egymás (és a többi itt élő magyar) előtt. Így aztán, mialatt én ezt írom, még ketten pötyögtetik be a könyveik ISBN számát a Library Thing honlapon (amit szívből ajánlok mindenkinek), és ha minden jól megy, néhány héten belül egy több ezer kötetes dániai magyar nyelvű virtuális könyvtárral dicsekedhetünk. Tehát ha bárki magyar könyvet szeretne kölcsönkérni, bátran keressen!

2009. november 24., kedd

Látjátok feleim...

A múlt héten pár napot ismét Budapesten töltöttem, és sikerült megnéznem a Látjátok feleim...”- Magyar nyelvemlékek című kiállítást a Széchényi Könyvtárban. Bár mindig jól érzem magam könyvtárban, meg úgy általában könyvek között, ilyen tartalmasan és élvezetesen régen töltöttem el két órát.

A kiállítás első darabja a legrégibb, eredetiben fennmaradt magyarországi nyelvemlék, az összesen 58 közszót és néhány személynevet tartalmazó Tihanyi alapítólevél (a következő képen). Ezután három termen át kísérhetjük végig a legfontosabb magyarországi kézírásos szórvány- és szövegemlékeket a 16. század elejéig, a könyvnyomtatás magyarországi megindulásáig. Látható itt valamennyi Árpád-kori kis terjedelmű szövegemlék: a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredék és szalagjai. Ezek eredeti nyelve mai magyarra átültetve is olvasható, sőt a kihelyezett hangszórókon hallható is, ám az igazi élvezetet a kézírásos szövegek tanulmányozása jelenti.

E korai nyelvemlékeket egy igen színvonalas válogatás követi az utókorra maradt mintegy ötven magyar nyelvű kódexből. Ez a szekció a Jókai-kódexszel, a legrégibb ismert magyar könyvvel indul, de itt láthatjuk a legkorábbi magyar Biblia-fordításokat és az igen szépen díszített Festetics-kódexet is. Ilyen tartalmas és színvonalas kiállítást a magyar nyelvemlékekből még sosem rendeztek Magyarországon.

Különösen megragadóak azok a kiállítási tárgyak, ismertetők, amelyek egyes nyelvemlékek szerzőinek, másolóinak személyiségébe is bepillantást nyújtanak. Közülük is kiemelkedik a főnemesi származású Ráskay Lea, aki a 16. század elején a Nyulak-szigeti (ma Margitsziget) domonkos kolostorban élt és dolgozott. Tőle összesen öt kódexben maradtak fenn másolatok, fordítások. Szép, a gótikus bastarda betűtípuson alapuló kézírása ma is viszonylag jól kibetűzhető (lásd a következő képet). Ráskay a lefordított szövegeket általában dátumozta, és a kódexekbe gyakran írt az adott év legfontosabb eseményeire vonatkozó utalásokat, melyek persze ma igen jelentős történeti források. A hatalmas műveltségű sorornak köszönhetjük számos nyelvemlék fennmaradását is. Feltehetően ő volt ugyanis az, aki a zárda 1529-es evakuálásakor gondoskodott a könyvtár legértékesebb darabjainak elszállításáról és biztonságba helyezéséről.


És ha már itt tartunk: hallatlanul izgalmas egy-egy nyelvemlék „személyes” sorsa is. Sokszor pusztán a véletlenen múlt ugyanis, hogy némelyiküket megtalálták, azonosították, illetve megőrizték. Jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom, amely szinte a csodának köszönhetően élte túl azt a tűzvészt, amelyben a leuveni egyetemi könyvtár szinte teljes anyaga megsemmisült. E történetek kapcsán óhatatlanul is az jut az ember eszébe, hogy vajon lapulnak-e még eddig ismeretlen magyar nyelvemlékek a világ ősi könyvtáraiban.

A kiállítás február végéig látható, és nemcsak nyelvészeknek, nyelvtanároknak, könyvbarátoknak, esetleg tipográfusoknak lehet érdekes.

2009. november 16., hétfő

Kedvenc szavak


A Trisztán nyelvi fejlődéséről szóló minisorozat utolsó része. Legalábbis egyelőre.


Másik arra

A korai gyereknyelv egyik legfontosabb jellemzői a „kedvenc szavak”. Jelenleg Trisztán két kedvenc magyar szava a másik és az arra. Ezek persze nem csengésük, hanem sokkal inkább hasznosságuk miatt váltak szinte pillanatok alatt kedvencekké. Jelenlegi szűkös szókészletében ugyanis ez a két szó alkalmas leginkább arra, hogy ébredező akaratát verbálisan is ki tudja fejezni. Ennek megfelelően az arra jelentése nála kb. „nem arra, amerre más akarja”, a másiké pedig „nem az, amit más akar” (lásd a fenti videót). Talán érthető, hogy gyakran töprengek el, mennyire egyszerűbb lenne az élet, ha fiam mondjuk a természetesen, persze, vagy az igen szavakba szeretett volna bele. Egyébként a két nagy kedvenc remekül kombinálható ("másik arra"), ha a lassú felfogású szülő végképp nem értené, merre kell menni.


Bár gyakoriságát tekintve nem tartozik szorosan az abszolút kedvencek közé, érdekes a szállj le esete. Ezt Trisztán egyes szám második személyű, felszólító módú formából egyes szám első személyű, kijelentő módú alakká értelmezte át. Magyarul a szállj le az ő nyelvében most olyasmit jelent, hogy leszállok, kimászok, elég volt, tovább megyek, elegem van. Mivel dánul még nem tanult hasonló kifejezést, ezért minden beszédhelyzetben ezt használja.


Színesen

Talán néhányaknak az is feltűnt, hogy a mini-szótárban szerepel a zöld és a piros is. Ez elég különleges, hiszen ilyen idős korban a gyerekek csak kivételes esetben ismerik még a színeket. Ez persze felveti a kérdést, hogy valóban ismeri-e Trisztán e szavakat? Nos, azt figyeltem meg, hogy e szavak használata erősen lokalizált, kontextus-függő. Teljes biztonsággal különbözteti meg több könyvben is a piros traktort vagy autót a zöldtől, de a színeket nem tudja más tárgyakra átvonatkoztatni, azaz nem épült ki még nála a piros vagy a zöld mint elvont fogalom.


Szó vagy mondat?

Végezetül felmerül az a kérdés is, hogy Trisztán első magyar mondata (Ott van a mackó) valóban mondat-e. A probléma lényege a következő: Ha mondaton olyan nyelvi egységet értünk, amit a beszélő maga épített fel szavakból, kifejezésekből, bizonyos nyelvtani szabályok alkalmazásával, akkor nem biztos, hogy ebben az esetben igazi mondattal állunk szemben. Lehet ugyanis, hogy Trisztán annyiszor hallotta az ’ott van az X’ sémát, hogy azt mint egy egyetlen hosszú szót tanulta meg. Ez utóbbi lehetőség ellen szól, hogy a beszédhelyzet által megkövetelt mackó beillesztése a fennti sémába megkíván egy nagyfokú kombinációs készséget. Ráadásul a közlés kiejtési kontúrja, hangleejtése is a magyar mondaténak, és nem egyszavas közléseknek felel meg. Harmadrészt pedig Trisztán egyre gyakrabban használja az ott és ott van felkiáltó mondatokat is, ami megintcsak a kombinációskészség meglétének a bizonyítéka. Ezért aztán nekem mindig is ez marad Trisztán első valódi magyar mondata.

2009. november 10., kedd

Trisztán tovább beszél

Legutóbb Trisztán magyar szókincsének néhány érdekességéről, illetve a korai gyereknyelv leírásának néhány problémájáról írtam. Ma pedig elsősorban a dán és a magyar nyelv viszonyáról lesz szó a Trisztán beszédében.


Mennyire jól?

Sokan kérdezik, hogy Trisztán milyen arányban és milyen hatékonyan használja a két nyelvet, azaz hogy „magyarul vagy dánul tud-e jobban?”. Nos, a válasz nyelvészeti szempontból nem ilyen egyszerű. Meggyőződésem szerint a kérdést a funkcionalitás oldaláról kell megközelíteni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtudást értelmetlen egy abszolút skálán definiálni. E helyett sokkal érdemesebb azt vizsgálni, hogy egy adott nyelvi szint mennyire elégíti ki a beszélő szükségleteit. Magyarul arról van szó, hogy a gyerek ki tudja-e fejezni az adott nyelven mindazt, amire szüksége van.

Az így feltett kérdésre a válasz egyértelműen igen, azaz Trisztán magyarul és dánul is pontosan annyira tud, amennyire szükséges, illetve amennyire a jelenlegi fejlettségi fokán képes. Élethelyzetéből adódóan a dánt jóval több közegben hallja, használja (hiszen magyarul jószerivel csak velem beszél). Ez persze azzal is jár, hogy az együtt töltött idő, valamint az én egyedi nyelvhasználati szokásaim gátat szabnak annak, hogy a hány és milyen kifejezést használ. Ráadásul bizonyos nyelvi tartományokkal (szakszóval regiszterekkel) csak dánul érintkezik. Ezek legfontosabbika a gyereknyelv, hiszen míg magyar gyerekekkel nincs napi kapcsolata, egyre többet beszél más gyerekekkel dánul. Ezeknek köszönhetően a dán szókincse valamivel nagyobb: a legutóbbi miniszótár dán változatát vagy 20-25 további szóval kellene kiegészíteni. Viszont a kettőnk kommunikációja szempontjából a Trisztán magyarja teljesen funkcionális, és ugyan olyan eredményes, mint amikor az anyjával vagy másokkal dánul beszél.


Keveredés?

A másik kérdés, amit gyakran hallok, hogy mennyire „keveri” Trisztán a két nyelvet? Ez a probléma is két részkérdésre bontható. Egyrészt arról van szó, hogy használ-e a „nem odaillő” másik nyelvből való szavakat egy adott beszédhelyzetben (azaz szól-e magyarul mondjuk a nagyapjához). Másrészt pedig arról, hogy az egyes közléseken belül keveri-e a két nyelvet.

Mielőtt az első kérdésre kitérnék, fontos megjegyezni, hogy Trisztán már hetek óta teljesen tisztában van azzal, hogy a szülei (illetve általában a körülötte lévő emberek némelyike) más nyelveket beszélnek. Ez például megmutatkozik akkor, amikor egy még korábban nem látott vagy meg nem nevezett tárgy nevére kérdez rá. Ilyenkor általában Anere néz, megkérdezi, hogy Hvad er det? (Mi ez?), majd azonnal felém fordul, és várja a magyar változatot. Mivel megértette és elfogadta, hogy a két nyelv két külön rendszert alkot, és eltérő helyzetekben alkalmazandó, ezért csak igen ritkán fordul elő, hogy hozzám dánul, vagy Anehez magyarul szól. Erre szinte csak akkor kerül sor, ha nem ismer egy-egy szót az adott nyelven. Arra is felfigyeltünk, hogy Anehez gyakrabban szól magyarul, ha én is jelen vagyok, és tudok fordítani. Ezzel szemben ha csak ketten vannak, és egy adott tárgy nevét csak magyarul ismeri, akkor inkább mutogatással próbálja rá felhívni a figyelmet. Tehát mintha arra is rájött volna, hogy Anevel nem boldogul olyan jól magyarul, mint velem dánul – bár ez inkább csak benyomás, mintsem alapos megfigyelés.


Áttérve a másik kérdésre, az egy közlésen belüli „nyelvkeveredésre”: ilyen is ritkán, bizonyos kétszavas kombinációk esetében fordul elő. Ezek a kombinációk néhány hete jelentek meg a Trisztán beszédében, és az alábbi alapmintákat követik:

szereplő + esemény: Trisztán sír, Orsi jön, anya vissza

szereplő+tulajdonság: víz meleg, füle rossz

mennyiség/azonosság+szereplő: mere (még) vand [több víz], másik szék

Trisztán jelenleg két olyan kombinációt használ, amelyben a két nyelv keveredik. Az első a mere [még] + X, ahol az X lehet bármilyen, szemantikailag és logikailag illeszkedő elem: mere víz, mere szőlő, mere sétálni. (Persze ezekben gyakran dán az utótag, azaz nem minden esetben "keverednek" a nyelvek).

A második pedig a másik + X: másik stol [szék], másik sko [cipő] másik sut [cumi].

A látszólagos „nyelvkeveredésnek” egyébként ez esetben is van legalábbis elképzelhető magyarázata. Mint legutóbb írtam, úgy tűnik, a mere (kiejtve: méjr) Trisztánnál egyszerre jelenti a dán mere-t és a hasonlóan hangó még-et. Azaz lehet, hogy ő két külön szót használ, két külön nyelven, noha ezeknek a kiejtése neki megegyezik. A másik pedig azon kevés magyar szó egyike, amelyeket Ane ismer és használ. (Érdekes módon barátaink lányától, Hannától tanulta pár éve). Azaz nem kizárt, hogy Trisztán azt képzeli, hogy a másik egy olyan szó amely mindkét nyelvben megvan, mint például a zebra, a kenguru vagy az elefánt. Ha ez tényleg így van (amiről persze lehetetlen meggyőződni), akkor megintcsak nem beszélhetünk nyelvkeveredésről.


Egyébként ha már itt tartunk: a másik Trisztán legfrissebb kedvence, amely nagyszerűen alkalmas arra, hogy a szülőket őrület közeli állapotba kergesse. Erről. Illetve a Trisztán kedvenc szavairól általában majd legközelebb.

2009. november 4., szerda

Trisztán beszél

Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett, így néhány napja sikerült videóra vennem Trisztán legelső magyar mondatát. Természetesen nagyon büszke voltam mindkettőnkre, és most itt is megosztom az élményt:



Ha már itt tartunk, talán érdemes lehet néhány érdekességet megemlíteni a Trisztán, illetve általában a hasonló korú gyerekek nyelvi fejlődéséről.

Robbanás előtt és után

Trisztán az első szavakat nagyjából 16-17 hónaposan, a tavasz végén produkálta. Ez a kétnyelvű gyerekeknél nagyjából átlagosnak számít. Az egynyelvű gyerekek ezzel szemben statisztikailag kissé hamarabb kezdenek beszélni., bár a 16-17 hónapos kezdés náluk is jóval a normális sávon belül húzódik. A legelső felismerhető szava (ami egyébként változatlanul az egyik kedvence), valahogy úgy hangzott, hogy méjr, és a dán mere, valamint az azonos jelentésű magyar még összekapcsolásából keletkezett. A Trisztán nyelvén olyasmit jelent, hogy többet, még, akarok/akarom, add ide, tovább. Az ezt követő hónapokban szókészlete viszonylag lassan, heti néhány szóval bővült, sőt időnként úgy tűnt, mintha az egész folyamat megakadt volna. Aztán 5-6 hete hirtelen nagyon felgyorsultak az események: beköszöntött a nyelvészek körében jól ismert szókincsrobbanás, amely egészséges gyermekeknél a második életév második felében jelentkezik. Ez azzal jár, hogy hirtelen a korábbiaknál nagyságrendileg több szó és szókapcsolat jelenik meg a beszédben (Trisztánnál mindkét nyelven), számos újítással, kísérletezéssel összekapcsolódva. A szókincsrobbanást az teszi lehetővé, hogy a gyerek hirtelen rájön, hogy mindennek van neve, és ezen nevek kiejtésével számos célt el tud érni. Ez az időszak persze roppant lenyűgöző a szem- és fültanúknak.

Trisztán-magyar miniszótár

Jelenleg Trisztán aktív magyar szókészlete nagyjából az alábbi szavakat tartalmazza:

Főnévi funkciójú elemek: asztal, szék, nadrág, kanál, villa, tányér, ház, fa, kutya, macska, ló, elefánt, nyúl, hal, béka, bagoly, papagáj, bicikli, motor, autó, busz, nadrág, zokni, cipő, konyha, szoba, lámpa, könyv, anya, apa, bácsi, tej, víz, alma, szőlő, banán, sajt plusz 15-20 személynév és az alapvető testrészekre vonatkozó 10-15 szó

Igei funkciójú elemek: olvas, alszik, szalad, sír, játszik, sétálni, ül, fel, szállj le, vissza, arra, haza, bele

Melléknévi funkciójú elemek: piros, zöld, kicsi, nagy, jó, rossz, meleg

Egyéb: szia, bassza meg, nem, jó éjszakát

(Mindez persze csak a szókészlet egyik, kisebbik fele, hiszen Trisztán nem csak magyarul tanul. Arról, hogy hogyan birkózik meg a két nyelv párhuzamos elsajátításával, majd legközelebb.)

Főnévi torzítás

A listából első látásra kitűnik a korai gyereknyelv egyik legfontosabb, univerzális jellemzője: a főnévi jelentésű (azaz dolgokra, tárgyakra, emberekre utaló) szavak abszolút dominanciája. Ezt hívja a szaknyelv főnévi torzításnak, és magyarázata valószínűleg a gyermek veleszületett, evolúciós feladatértelmezési stratégiáiban keresendő, amelyekkel sajnos itt nincs időm részletesebben foglalkozni.

Ige-e az ige?

Talán többeknek szemet szúrt az is, hogy a fentiekben nem főnevet, igét, melléknevet, hanem főnévi, igei, illetve melléknévi funkciójú elemeket említettem. Ennek alapvetően két oka van. Egyrészt (legalábbis bizonyos nyelvészeti irányzatokban) az egyes szófajokat nem jelentésük, hanem a mondatban elfoglalt helyük, valamint nyelvtani sajátosságaik (például toldalékolhatóságuk) alapján definiáljuk. Könnyű belátni, hogyha nincs mondat, hanem csupán egyszavas, toldalékok nélküli közlésekkel találkozunk, akkor szófajokról sem beszélhetünk igazán. Másrészt pedig a listából kitűnik, hogy például az igei funkciójú elemek között több olyan is helyet kap, amely a felnőtt nyelvben más kategóriákba esik. Jó példa erre a fel, a bele vagy a vissza, melyek a felnőtt magyar beszélők nyelvében határozószók illetve igekötők. Trisztánnál azonban önállóan, igék nélkül szerepelnek, és jelentéstani szempontból egyértelműen igei funkciót látnak el. A vissza például a beszédhelyzettől függően jelentheti az alábbiakat: visszateszem, tedd vissza, visszamegyek, menjünk vissza, visszaadom, add vissza stb. Hasonlóképpen, a majdan főnévvé fejlődő elemek is hordozhatnak igei jellegű jelentést. Az alma például jelentheti, hogy ott az alma, almát ettem, adj almát, apa almát eszik stb. Az ilyen túláltalánosítások persze megint csak meghatározó jellemzői a korai gyereknyelvnek, és lehetővé teszik, hogy a gyerek egy nagyon behatárolt eszközkészlettel is képes legyen rengeteg jelentéstartalmat kifejezni.

Mindennek talán a legfőbb tanulság az, hogy roppant nehéz a korai gyereknyelvet a felnőtt nyelvre kidolgozott fogalomrendszerben elemezni. Szinte minden még csak csírájában jelentkezik: a főnév még nem főnév, az ige még nem ige, és az egyes szavak jelentése is jelentősen eltérhet a felnőtt nyelvi jelentéstől.

Folyt. köv.

2009. november 1., vasárnap

A vitorláskikötőben

Múlt pénteken este Orsival voltam egy fotós mini-szafarin az aalborgi vitorláskikötőben. Itt egy pár kép ízelítőül - az Orsi képei pedig itt láthatók.







2009. október 13., kedd

Családi csatorna

A minap indítottam egy új genealógiai csatornát a You Tube-on (www.youtube.com/ourroots), ahová családtagokkal, rokonokkal készített interjúkat szeretnék majd folyamatosan feltölteni. A projekt célja kettős: egyrészt azt szeretném, hogy amennyire lehet, mindenkiről maradjon fenn képes-hangos dokumentáció az utókornak. Erre persze a videó kiválóan alkalmas, hiszen számtalan olyan dolgot megmutat egy emberről, amire egy fénykép természeténél fogva nem képes: a kiejtését, hanghordozását, gesztusait, mimikáját, kedvenc szófordulatait stb.

A csatorna másik célja a családtagok emlékezetében tárolt mérhetetlen tudásanyag legalább egy töredékének a megőrzése. Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, tudja, mindez milyen fontos. Több amatőr genealógust is ismerek, aki sosem tudja megbocsátani magának, hogy nem faggatta ki nagyszüleit, dédszüleit „a régi dolgokról”, amíg még éltek. Most aztán sokan hihetetlen energiákat fektetnek bele (gyakran hiába), hogy nyomára bukkanjanak olyan adatoknak, amiket néhány éve még bármikor megtudhattak volna az idősebbektől. Ezért aztán a videók tartalma is fontos; azaz általában nem arról szoktam kérdezni az interjúalanyaimat, hogy mit ettek reggelire, hanem hogy hol nőttek fel, hova jártak iskolába, vagy hogyan ismerkedtek meg majdani házastársukkal.

Az is érdekes, hogy az ilyen beszélgetésekből mindig derülnek ki új dolgok. Én például, noha már évek óta rendszeresen nyaggatom a rokonságot a legbizarrabb kérdésekkel, csak e videók elkészítése során tudtam meg, hogy anyukám mi akart lenni gyermekkorában, vagy hogy általános iskolában Koroknay Gyula, a jeles fotós és művészettörténész próbálta tanítani oroszra (kevés sikerrel). De Ane mamája is, aki a saját apját interjúvolta meg a projekt számára, rengeteg újdonságot tudott meg a családja múltjából.

És hogy ez az egész hogy néz ki élőben? Nos itt egy klip, amelyen Nagymamám az esküvőjéről mesél.


2009. október 6., kedd

Temetőben 2: Az Új Köztemető

A Kerepesi temetőben tett idillikus látogatásomat követő nap délelőttje egészen más hangulatban telt el. Ekkor a Kozma utcai Új köztemetőbe villamosoztam ki, hogy megnézzem az 56-os forradalom vezetőinek sírjait a 301-es parcellában.

Már az oda vezető 40 perces, Kőbánya nem túl festői iparvidékén végigkanyargó út is meglehetősen nyomott hangulatot teremt. Ezt aztán tovább fokozza a bejárattól a temető legtávolabbi zugába elvezető gyalogút, melynek utolsó másfél kilométere magányos erdőfoltokon, elburjánzott irtásokon vezet át.

Így ér ki az ember a 301-es parcellához, amit ugyan ízlésesen terveztek meg és gondosan ápolnak, ám a szépen parkosított környezet sem képes feledtetni, hogy a Nagy Imre csoport pere, kivégzésük, majd holttesteik többszöri meggyalázása alighanem a modern kori magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. Egy itt tett látogatás nagy valószínűséggel maradandó nyomokat hagy mindenkiben.

A 301-es parcellával szomszédos, és ahhoz erősen hasonlító 298-as parcella ügye az elmúlt pár évben nagy vihart kavart. Röviden arról van szó, hogy kiderült: ebben a parcellában a kommunista „igazságszolgáltatás” ártatlan áldozatai mellett számos kivégzett keretlegény, nyilas háborús bűnös és köztörvényes bűnöző is nyugszik. Ez persze önmagában még nem lenne baj, elvégre mindenkit el kell temetni valahol. A botrányt az okozta, hogy az említett gyilkosok közül többnek a neve felkerült azokra a márványtáblákra, melyek azoknak állítottak emléket, akik az 1945 utáni években „a hazáért haltak vértanúhalált”.

Itt szerepelt többek között az az Asztalos István, aki bori keretlegényként legalább 20 munkaszolgálatost gyilkolt le saját kezűleg, több százat pedig megkínzott és kifosztott. De a szintén Borban szolgáló, majd a nyugatra tartó halálmenetet kísérő Tálas István nevét is megörökítette az egyik tábla. Őt sokan Radnóti és 21 munkaszolgálatos társa gyilkosaként tartják számon. Még náluk és érdekesebb a 23 évesen eltemetett Lukács Ferenc esete. Kovács Tamás történész kiderítette, hogy ezen álnév alatt nagy valószínűséggel Szálasi Ferenc nemzetvezetőt temették ide a háború után. A titoktartással, illetve az anyakönyvek meghamisításával akarták megakadályozni, hogy a sír zarándokhellyé váljon. Ez azonban aligha sikerült, mivel Szálasi születésnapján minden évben tartanak itt megemlékezést a különféle szélsőjobbos csoportosulások, és a síron gyakran helyeznek el koszorúkat „nemzetvezető testvérünk emlékére” felirattal.

Egy öttagú történészbizottság nemrég megállapította: az emléktáblákon szereplők 30-40 százaléka nem a kommunista terror ártatlan áldozata, hanem háborús bűnös, köztörvényes bűnöző vagy a börtönben természetes halállal elhunyt elítélt. Ennek hatására júniusban a kérdéses neveket eltávolították az emléktáblákról (bár a sírokhoz nem nyúltak), és a „hazáért haltak vértanúhalált” felirat sem szerepel már itt. Ennek ellenére felemás érzés tudni, hogy Szálasi és az említett keretlegények alig pár lépésre nyugszanak Nagy Imrééktől.

2009. október 2., péntek

Temetőben 1: A Kerepesi temető

Éppen a doktorimhoz gyűjtök anyagot Magyarországon (Somlószőlősön, Budapesten, Nyíregyházán). Iyenkor, ha tehetem, mindig lecsípek egy kis időt, hogy megnézzek valamit, amit korábban még nem láttam: egy múzeumot, új kiállítást, nekem még ismeretlen városrészt, épületet. A választás ezúttal a budapesti temetőkre esett.

Talán, mert gyerekkoromban pár lépésre laktunk a híres nyíregyházi Morgótól, ahol annyit sétáltunk, játszottunk a hatalmas fák alatt, mindig is szerettem a szép temetőket. Így hát nagy izgalommal vártam a találkozást a Kerepesi temetővel, ahol a programot kezdtem.

A hely tökéletesen megfelelt a várakozásnak. A szép őszi napsütésben órákig bolyongtam a híres és kevésbé híres magyarok sírjai között. Ady, József Attila, Babits, Munkácsy, Kossuth, Deák, Batthyányi és még oly sokan – szinte mindenki itt volt, aki nekem a magyar kultúrát, történelmet jelenti.

Különös élmény volt végigmenni a Munkásmozgalmi Panteon monumentális emlékművei között. Csupa olyan név, amelyet életem első húsz évében nap mint nap hallottam, olvastam: egykor volt törpe hősök mára jelentéktelenné fakult, porladó emlékművei. A panteon egyébként nincs túl jó passzban, ami talán nem is baj. Az mindenképpen örvendetes, hogy karban tartása többé nem kiemelt feladat. Azonban talán nem lenne szabad hagyni, hogy végleg tönkremenjen, már csak esztétikai megfontolásokból sem. A központi emlékmű három főalakjához hasonló szocreál munkásszobrokat például a Szoborpark kivételével aligha láthatunk máshol az országban. Oda meg ugye elég macerás kijutni.

Összességében: egy kellemes délután egy gyönyörű helyen, érdekes emberek társaságában. Mindezt csak az zavarta meg kissé, hogy pont a két legkedvesebb íróm, Mándy és Krúdy sírját nem találtam meg a leereszkedő félhomályban. No de így legalább lesz ok a visszatérésre.

2009. szeptember 25., péntek

Kuvik múltidőben?

Hacsak a jelenlegi aggasztó tendencia nem vesz váratlan fordulatot, a dánok néhány év múlva már csak külföldön, esetleg állatkertben találkozhatnak egy errefelé korábban oly gyakori madárfajjal, a kuvikkal. Míg a 60-as években a faj dániai állománya még több mint 1000 párt számlált, addig mára ez a szám 60-70-re zuhant.


A kuvik (Athene noctua) a Dániában fészkelő hét bagolyfaj legkisebbike: nem sokkal nagyobb, mint egy feketerigó. Visszaszorulásának egyik oka a költésre alkalmas helyek fokozatos eltűnése. Mivel a kuvik nem épít fészket, rá van szorulva a természetes vagy ember alkotta lyukakra, üregekre. Ezekből pedig egyre kevesebb van Dániában. Először az odvas fák, sövények nagy része tűnt el a tájképből. Ehhez a változáshoz a kuvik még képes volt alkalmazkodni, főleg úgy, hogy behúzódott a lakott településekre. Erre utal dán neve is: kirkeugle, azaz templombagoly. Az elmúlt évtizedekben azonban a legtöbb templomot, gazdasági épületet felújították, kiszorítva ezzel a korábban ott költő madarakat. A nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásával párhuzamosan pedig szinte teljesen eltűntek a korábban oly gyakori tanyák, lakó-és gazdasági épületek, melyek a baglyok lakóhelyéül is szolgáltak.


A kuvik kálváriájának igazi oka azonban a költési időszakban fellépő élelemhiány. Ez megint csak a dán táj arculatának drasztikus megváltozásával függ össze. A mára egyeduralkodóvá vált nagyüzemi gabonatáblákon ugyanis az utódlás szempontjából kritikus április-június időszakban szinte semmi ennivaló nem található, így a kuvikfiókák jelentős része egyszerűen éhen hal. Az idei költőszezon különösen katasztrofális volt. Dán ornitológusok még sosem számoltak be annyi magára hagyott, elpusztult fiókáról, mint 2009-ben. Röviden összefoglalva: a kuvik problémája, hogy ahol költeni tud (farmokon, falvakban), ott a mezőgazdasági termelés ipari jellege miatt nincs mit ennie, ahol pedig találna élelmet (marginális földeken, természetvédelmi területeken, legelőkön), ott ritkán van költésre alkalmas fa, odú, épület. A nyestfélék utóbbi évtizedekben tapasztalt elszaporodása is igen érzékenyen érintette a kuvikállományt. Ráadásul a madarak életmódja is hozzájárul a faj pusztulásához. A kuvik ugyanis rendkívül helyhez kötött: szakértők szerint legtöbbjük egész életét egy kb. 10 km-es körön belül éli le. Ez pedig azt jelenti, hogy az adott élőhelyen bekövetkező negatív változásokra (pl. egy legelő művelés alá vonása, vagy egy fészkelésre alkalmas épület eltűnése) képtelen elvándorlással reagálni.

A kuvik megmentésére egy kisebb népmozgalom indult Dániában. A Környezetvédelmi Minisztérium 2, 1 millió koronát (kb. 78 millió forintot) szán a madárfaj megmentésére. Hogy mindez mire elég, azt elsősorban a követendő stratégia határozza majd meg. Rövid távon a tervbe vett kampány, amely etetők és mesterséges odúk telepítésével kívánja kezelni a problémát, talán lassíthatja a faj eltűnését. Szakértők szerint azonban igazán tartós megoldást csak a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlat drasztikus megváltoztatása hozhatna. Elsősorban arra lenne szükség, hogy a nagyüzemi gazdaságok, illetve falvak közvetlen közelében (ahol a még meglévő baglyok többsége él) újra megjelenjenek a művelés alól kivont földek, legelők, ahol a kuvik megtalálhatja az élelméül szolgáló rovarokat, rágcsálókat. Az ez által érintett gazdák kárpótlása persze a 2,1 millió korona többszörösét igényelné, viszont a pozitív hatás számos más állat- és növényfajt is kedvezően érintene.